Joseph TASNADI

We squeeze as much time into timelessness as we can generate within our reach.

Time is our neighborhood. When we love it we are patriots of our time; when we are bored of it we want to move away.
We refer to it, we know how to measure it and we still do not know what it really is. We always want to step out of it, to defeat it.
But if we are unable to leave our consciousness behind how could we step out of time? So then, what is this ado for?
Well, maybe it helps us understanding permanence.

Time helps us apprehend our own changes and thus the fact that we have little to do with permanence. We are “meantimers;”
points whereby the past and the future starts echoing in the present. We reside on the halfway between “already something“
and “still nothing.“

We spend our time by approximating ourselves little by little. While we wish to utter the ultimate truth time and again, what occur to us are only fragments, bits, and pieces. As stories, we are like integral calculus. Stories of incompleteness, false promises, and self-exposure.

How loud, strident, how unbecomingly fast things happen?! Only to slow down beyond measure, to become perfect silence as if they were not there, as if they had never existed. What lasts is atemporal validity. It is old but as if it had never been born.

******************************************************************************************************************************

Annyi időt szorítunk bele az időtlenségbe, amennyire sok – vagy éppen kevés időt tudunk generálni magunk körül.

Az idő a mi környékünk. Olykor szeretjük – ilyenkor saját időnk patriótái vagyunk, olykor unjuk, és el akarunk költözni. Hivatkozunk rá, meg tudjuk mérni, és mégsem tudjuk, mi is valójában. Folyton ki akarunk lépni belőle, le akarjuk győzni, de ha tudatunkból nem
vagyunk képesek kilépni, hogyan léphetnénk ki az időből? Akkor mire jó ez az egész? Talán arra, hogy felfoghassuk az állandóság jelentőségét.

Az idő segít érzékelni saját változásainkat, ezáltal azt, hogy kevés közünk van az állandósághoz. Időközbeniek vagyunk. Olyan pontok, amelyekben a múlt és a jövő elkezd visszhangzani a jelenben. A már valami és a még semmi között félúton időzünk.

Időnk önmagunk apránkénti megközelítésével telik. Miközben szeretnénk újra és újra kimondani a végső igazságot – csak részek, töredékek jutnak eszünkbe. Integrálszámítás típusú történetek vagyunk. A nem teljességé, egy-egy hamis ígéreté, az önleleplezésé.

Milyen hangosan, fülsiketítően, milyen méltatlanul gyorsan történnek a dolgok?! Hogy aztán végtelenül lelassuljanak, tökéletes csenddé változzanak, mintha nem léteznének, mintha sosem léteztek volna. A maradandó – időmentes érvényesség. Úgy régi, hogy
szinte meg sem született.