Joseph TASNADI

THE VISITOR

Is imaging only possible in a static position? Does seeing consciously become possible only by making a stop?

Movement is not image-friendly. Still, perception of reality mostly occurs moving. I perceive the moving world while I am moving myself. I perceive it mostly inaccurately. In such inaccuracy the scene is much more atmospheric than visual. Still, the image does have an atmosphere. So does movement. Nevertheless, movement is not image-friendly.

When I make a stop to contemplate, reality offers itself to me largely as an image, even though the image is only one dimension of reality. The image is but a fragment of reality.

The fragment is able neither to carry, nor to mediate the atmosphere of a moment. The image never shows reality – still, it could invoke the atmosphere of it.

In order to record the atmosphere of the moment visually I would need an endless number of images. This, of course, is impossible.
It might be reassuring to think that memory is able to reproduce a moment realistically. It is – in a certain sense and to a certain degree.

My fate is to be one of the centers of reality, a reality whose margins are too remote for me to see. I am near-sighted.
My near-sightedness is persistent and stubborn. It determines and orientates me; it isolates me but also connects me to the world.
It carries me away and brings me back. It is simply my carrier.

The Visitor is the story of my pilgrimage towards my centre. An irrational and happy excursion that only has motives and no explanation. An adventure in which fiction and invention, romanticism and humor mix up with the tragicomedy of my defenselessness before myself.

A subtle reference to the dauntless obsession of Fitzcarraldo, to Ulysses and to the ‘visitadoras‘ of Vargas Llosa. To those lacks that fuel my incessant desire for transsubstantiation.

******************************************************************************************************************************

A LÁTOGATÓ

A leképezés csak statikus helyzetben lehetséges? Csak megállva adok magamnak lehetőséget arra, hogy tudatosan lássak?

A mozgás nem képbarát. A valóság érzékelése többnyire mégis mozgásban történik. A mozgó világot mozgás közben érzékelem. Többnyire pontatlanul. Ebben a pontatlanságban a látvány sokkal inkább hangulati, mintsem képi. A képnek azonban mégis van hangulata. Mint ahogy a mozgásnak is. A mozgás mégsem képbarát.

Ha megállok és szemlélődöm, a valóság javarészt képként tárul elém, jóllehet a valóságnak a kép csak az egyik dimenziója.
A kép csak egy valóságtöredék.

Egy töredék nem képes sem hordozni, sem pedig közvetíteni a pillanat hangulatát. A képen sosem a valóságot látom – mégis mintha a valóság hangulata idéződne fel benne.

Hogy egy pillanat hangulatát képekben rögzíthessem, végtelen számú képet kellene készítenem. Ez persze lehetetlen. Tetszetős gondolatnak tűnik, hogy az emlékezet képes egy pillanat valósághű felidézésére. Bizonyos értelemben és csak bizonyos mértékben.

Az a sorsom, hogy a valóság egyik középpontja legyek, egy olyan valóságé, amelynek széle túlontúl távol van ahhoz, hogy ellássak odáig. Rövidlátó vagyok. Rövidlátásom kitartó és makacs. Determinál és irányít, elszigetel, de össze is kapcsol a világgal. Elvisz és visszahoz. Egyszerűen hordoz.

A Látogató a saját középpontom felé tett zarándoklás meséje. Irracionális és vidám kirándulás, amelynek csak oka (indítéka) van, magyarázata nincs. Olyan kaland, amelyben a fikció és az invenció, a romantika és a humor vegyül az önmagamnak való kiszolgáltatottság tragikomikumával. Enyhe utalás Fitzcarraldo elszánt őrületére, Ulyssesre és Vargas Llosa hölgyvendégeire.
Azokra a belső hiányérzetekre, amelyek a szüntelen átlényegülés-vágyamat táplálják.