Joseph TASNADI

THE WOODCUTTER’S HOBBY

Recalling a childhood memory, Emil Cioran’s younger brother (Aurel) tells the story of the village woodcutter who in the evenings would read Schopenhauer’s metaphysical speculations and contemplate on the poetic nature of primitive phenomena. “Even those who otherwise do not believe in anything are able to have feelings,” he thought.

Where from? Where to? From appearance to disappearance?

The moment before birth corresponds to the moment after death. Neither is a part of life. The alignment of the possibilities of being and non-being might be reality itself. The reality of birth and death is evident. The cycle of birth and death can be conceived of as a part of immutability. At the same time, immutability is not exactly reality. It is rather a certain formula or principle of reality. Nevertheless, there is no way of knowing, either in the moment of birth or in the moment of death, what awaits us.

The dignity of reality lays in its unpredictability. Unpredictability is natural. It is default. Unpredictability is not surprising. That is how the world is made. It is but normal. It is unpredictability I can count on.

A cut down blossoming apple tree makes the possibilities of being and non-being a reality. It is a primitive thing.

Suppose that death eliminates time. A killer ends the private time of his/her victim. A woodcutter is a killer – a tree killer. Cutting down a blossoming apple tree is like kicking a pregnant woman in the belly. A blossoming apple tree turned upside down stands for an unnatural, violent elimination of time, that is, for murder.

The woodcutter has a problem with each of the worlds. He suffers from the illness that Cioran calls metaphysical restlessness. Can the act of cutting down a blossoming apple tree be thought as primitive? Can the view of a cut down blossoming apple tree be seen as poetic?

Probably only poetry is able to talk about feelings in an elementary fashion. A poem is the narrative of an approximation of a feeling; a tale of the attention. Poetry is not the proof of knowing but the one of living; of the concentrated time of living whereby feelings are first distilled into concrete thoughts and then petrified.

For a long time I considered expression the meaning of life, and the meaning of art the meaning itself. Later on I realized I must not look for meaning where feelings are dominant. Art therefore does not have meaning: it has feeling. The meaning of art is the emotion, the generation of emotions.

Feelings always involve something unexpected and unpredictable. By their immaterial nature they manage to connect us to materiality. Feelings are like gravity.

Gravity = Attraction
Attraction (in a certain sense) = Seduction

The story of seduction should have started in the Garden of Eden. The story of the Garden of Eden is itself seductive. It is the seduction of Utopia. The seduction of imagination, independence, and sin.

According to Hawking, with gravity slightly stronger, space could not have been formed.

Newton at 25 was the greatest mathematician of the Western world, without anyone knowing it. That is, no one could know it, as for his arrogance no one was worthy enough to share his knowledge with. He thought that by publishing his work he would only gain more acquaintances but weaken his faculty to focus. Truth for him was to be found in the conjunction of silence and unfailing meditation.

People asked Newton how he succeded to discover gravity. “I was inspired,” he answered. “And what is gravity?” they kept on asking. “God himself,” he said.

Transcendence – whatever it means – does not necessarily have to do with what we call God – whatever that means. And still…
in the end, all of us long only to understand the essence, the basic principle.

The Woodcutter’s Hobby is a visual requiem for work, for missed chances, for the lost Paradise, for unrealized plans and failures,
for innocence and naivety, for forgotten thoughts and for those memories that seem so distant as if they had happened in a past life.

It is a work as a portrait of feelings. An impresonal intimacy. The locus of the difference between the concrete and the ideal self.
Where the polish peels off, the abstraction becomes visible and the humming noise of permanent guilt audible.

******************************************************************************************************************************

A FAVÁGÓ HOBBIJA

Emil Cioran öccse (Aurel) idézi fel egy gyerekkori emlékét. A falubeli favágóról mesél, akinek hobbija az volt, hogy esténként Schopenhauer metafizikai spekulációit olvasta, és a primitív dolgok költőiségén merengett. Érzelmekre még az is képes, aki amúgy nem tud hinni semmiben − gondolta.

Honnan? Merre? A feltűnésből az eltűnésbe?

A születés előtti pillanat azonos a halál utáni pillanattal. Egyik sem az élet része. A lét és a nemlét lehetőségének együttállása talán éppen maga a valóság. A születés és a halál valósága evidencia. A születés és a halál ciklusként az állandóság részének gondolható.
Ugyanakkor az állandóság még nem egészen valóság. Inkább amolyan valóság-képlet, valóság-princípium. Ennek ellenére sem születéskor, sem a halál pillanatában nem tudhatom, mire számíthatok.

A valóság méltósága a kiszámíthatatlanságban van. A kiszámíthatatlanság a természetes. Ez az alapértelmezett. A kiszámíthatatlanság nem meglepő. Ilyen a világ. Ez a normális. A kiszámíthatatlanság az, amire számíthatok.

Egy kivágott virágzó almafa a lét és a nemlét lehetőségének valósága. Primitív dolog.

Tegyük fel, hogy a halál megszünteti az időt. Egy gyilkos megállítja áldozatának privát idejét. A favágó is gyilkos. Egy fagyilkos.
Ha egy virágzó almafát kivágok, olyan, mintha hasba rúgnék egy terhes nőt. A fejjel lefelé fordított, virágban lévő almafa az idő természet-ellenes, erőszakos kiiktatását jelenti, vagyis a gyilkosságot.

A favágónak a világok mindegyikével van valami kisebb-nagyobb baja. Olyan betegség-ben szenved, amelyet Cioran metafizikus nyugtalanságnak nevez. Mennyire gondolható primitívnek egy virágzó almafa kivágása? Mennyire tekinthető lírainak egy kivágott virágzó almafa látványa?

Az érzelmekről elementárisan mesélni alighanem csak a költészet képes. A vers az érzés megközelítésének története. A figyelem meséje. A költészet nem a megismerés lenyomata, hanem a megélésé. A megélés koncentrált idejéé, mely idő alatt az érzelmek konkrét gondolatokká mosódnak tisztára, hogy aztán amolyan érzelem-kőzetté dermedjenek. Sokáig a kifejezést tekintettem az élet értelmének, a művészet értelmének pedig magát az értelmet gondoltam. Később rájöttem, hogy nem szabad értelmet keresnem abban, amiben az érzelem dominál, a művészetnek tehát nem értelme, hanem érzelme van. A művészet értelme maga az érzelem, az érzelemgenerálás.

Az érzelemben mindig van valami váratlan, valami meglepő és kiszámíthatatlan. Az a jó benne, hogy anyagtalanságában képes összekötni minket az anyaggal. Az érzelem olyan, mint a gravitáció.

Gravitáció = Vonzás
Vonzás (bizonyos értelemben) = Csábítás

Ha minden igaz − a csábítás története az Édenkertben kezdődött. Az Édenkert története maga is csábító. Az utópia csábítása.
A képzelet, a függetlenség, a bűn csábítása.

Hawking szerint ha a gravitáció csak egy kicsivel nagyobb lenne − a tér nem jöhetett volna létre.

Newton úgy volt 25 évesen a nyugati világ legnagyobb matematikusa, hogy ezt rajta kívül senki sem tudta. Pontosabban senki sem tudhatta, ugyanis az arrogáns Newton senkit sem tartott méltónak arra, hogy megossza vele tudását. Úgy gondolta, hogy munkájának publikálása csupán az ismerőseinek számát gyarapítaná, ugyanakkor csökkentené koncentráló-képességét. Szerinte az igazság a csend és a töretlen meditáció együttállásában keresendő és található.

Newtontól azt kérdezték: hogyan sikerült felfedeznie a gravitációt? Inspirált voltam − válaszolta.
Na, és mi a gravitáció? − kérdezték tovább. Maga Isten − mondta.

A transzcendens − bármit is jelentsen az − nem szükségszerűen köthető ahhoz, amit Istennek nevezünk − bármit is jelentsen az.
És mégis… − végső soron mindenki csak a lényeget, az alapprincípiumot szeretné megérteni.

A favágó hobbija egy vizuális rekviem. A munkáé, az elmulasztott, elrontott lehetőségeké, az elvesztett Paradicsomé, a meg nem valósult terveké, a kudarcoké, az ártatlanságé és a naivitásé, az elfeledett gondolatoké, azoké az emlékeké, amelyek olyan távolinak tűnnek, mintha nem is ebben, hanem egy előző életben történtek volna.

A munka mint érzelem-portré. A személytelen személyesség. A konkrét és az ideális én közötti különbség helye.
Ahol a lakk lepörög, és láthatóvá válik az absztrakció, vagy hallhatóvá válik a folyamatos bűntudat zúgása.