Joseph TASNADI

ITERATION (YESTERDAYS)

Time was born within me and will expire from within me. It started trivially and will end likewise. It sounds trivial but perhaps it is not, when I say that, moving forward and backward in time, it is in the present moment that I stay the least. It sounds trivial as well that the present moment is some kind of… liminal time, which the consciousness is unable to conceive. If I manage to get myself stuck inside it, I feel it too loose or suffocatingly tight.

The absence or the partiality of my presence is sometimes concomitant with the fright of missing or defaulting on the now. Thus, I regularly launch attacks against my outages, for being apologetic for my picnoleptic behavior, so to speak.

Sometimes these attacks look funny. Other times, they turn out tragic. But most of the time, I have no one to attack. Since my now-self is not present at all or it is so unremarkable that I cannot detect it at all.

The future is built on the past. And the past is useless, they say. So is the future then.

It is a cold comfort that I can believe that even uselessness might have qualities, so tomorrows might have some, too. Tomorrows are important because they will become yesterdays. And yesterdays are important because they are the most numerous.

Still, yesterdays hover in my memory like petrified clouds on a skyless planet, stiffened into immobility and static peace. They still exist in my recollection, but their fragrance and from a few, also the magic – faded away. My yesterdays will be buried with me. I will drop out of the everyday life together with my yesterdays. I will drop out of others’ yesterdays; into a static peace outside of me.

In my dreams, I see my yesterdays as tiny halls of mirrors. They are mazes of truthful mirrors that force me to confront my real and irreversible self. These mirrors are the evidence of my existence – even if most of my yesterdays where so insignificant as if I was not even there. They passed without leaving a trace.

An encounter with my imaginary and idealized self would only be possible in the hall of mirrors of my tomorrows. But I have stopped dreaming of those by now.

Good to know that according to Carl Gustav Jung, dreams have no intention. They are natural facts, simple as that. If one chooses to attribute meaning to a thing, it will be their business (or problem). Nature would exist without meaning. It spent much more time without us than with us. It can spare us. It can do without our consciousness and its phantasms. It is unlikely that nature be curious about our interpretations. Yet, it seems that nothing can escape from our ambition of interpreting and attributing meaning.

If dreams want nothing, it may imply that they do not want to be interpreted.

What is enchanting in a dream is that it resembles the reality experienced awake. Most of the time, people are surrounded by the same things in a dream as during daytime. The difference is that these sometimes occur in odd combinations. But it appears weird only from the wakeful perspective. When I am dreaming, nothing seems strange at all. They can be pleasant, creepy, or dreadful – dreams are accepted natural in any event. In fact, this is equally true for the reality experienced awake. It can be pleasant, creepy, or dreadful, too. And I have to accept it that way.

I want to believe that my works are like dreams. They are built of the reality of wakefulness with a bizarre twist to it. Perhaps, they do not want to be interpreted. They may not need to be interpreted. They may possess no meaning.

Perhaps, yesterdays possess none either.

Anyway, yesterdays were passing by much faster than tomorrows. You always have to be waiting for the latter. Some yesterdays came unanticipated, others were spent in delirium, while drifting dangerously afar from my own existence. I had miniature and gigantic yesterdays. And I had ones that I regret. However, boring ones were the most numerous. I roamed painfully close to self on those, crushing into my own emptiness, ashriek.

The benefit of bad yesterdays is that they remind me of good yesterdays. Because I had some of those, too.

*********

ITERÁCIÓ (TEGNAPOK)

Az idő bennem született és belőlem múlik el. Banálisan kezdődött, és hasonlóan fog végződni. Lehet, hogy nem az – mégis banálisan hangzik, ha azt mondom: előre és hátra mozogva az időben, a legkevesebbet a jelenben vagyok jelen. Az is, hogy a jelen, amolyan… csaknem-idő, amely a tudat számára voltaképpen megfoghatatlan. Ha néha sikerül mégis benne rekednem, akkor vagy túl tágnak vagy fullasztóan szűknek élem meg.

A jelenlét hiányát vagy részlegességét olykor a mostból való kimaradás, a mulasztás félelme kíséri. Ezért támadásokat szoktam intézni kimaradásaim ellen – mintegy bocsánatot kérve a jelenemtől piknoleptikus viselkedésemért.

Előfordul, hogy a támadás mókásnak tűnik. Máskor inkább tragikusnak bizonyul. Legtöbbször azonban nincs kit megtámadnom. Mostbani önmagam egyáltalán nincs jelen, vagy olyan jelentéktelen, hogy nem is veszem észre.

A jövő a múltra épül. A múlt haszontalan – mondják. Ezek szerint a jövő is az.

Sovány vigasz, de talán gondolhatom azt, hogy akár a haszontalanságnak is lehet minősége. Következésképp a holnapoknak is. A holnapok azért fontosak, mert azokból lesznek a tegnapok. A tegnapok pedig azért, mert mindig azokból van a legtöbb.

És mégis – a tegnapok úgy lebegnek az emlékezetemben, mint megkövesedett felhők egy ég nélküli bolygón. Belemerevedve a mozdulatlanságba. Egy statikus békébe. Léteznek ugyan az emlékeimben, de elillant belőlük az aroma. Némelyikből pedig a varázslat. Velem együtt a tegnapjaim is el lesznek temetve. Tegnapjaimmal együtt fogok kikerülni a hétköznapokból. Mások tegnapjaiból. Egy rajtam kívüli statikus békébe.

Álmomban tegnapjaimat kicsi tükörtermekként látom. Igazmondó tükrök labirintusaként, ahol arra kényszerülök, hogy valós és visszavonhatatlan önmagammal szembesüljek. A tükrök – létem bizonyítékai. Még akkor is, ha a legtöbb tegnapom olyan jelentéktelen volt, mintha nem is léteztem volna. Úgy múltak el, hogy nem hagytak nyomot.

Az elképzelt és idealizált énemmel való találkozás a holnapjaim tükörtermében lenne lehetséges. Arról viszont ma már nem szoktam álmodni.

Jó tudni, hogy Carl Gustav Jung szerint – az álom nem akar semmit. Puszta természeti tény. Hogy valaminek jelentést akarunk tulajdonítani, az a mi dolgunk (bajunk). A természet jelentés nélkül (is) létezik. Sokkal több időt töltött el nélkülünk, mint velünk. Nélkülözni tud minket. Nincs szüksége a mi tudatunkra és annak képzelgéseire. Nem valószínű, hogy kíváncsi az értelmezéseinkre. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy semmi sem menekülhet a mi értelmező és jelentést adni vágyó ambíciónk elől.

Ha az álom nem akar semmit, azt is jelentheti, hogy azt sem akarja, hogy megfejtsék.

Ami az álomban igéző, az, hogy hasonlít az ébrenlétben tapasztalt valóságra. Az álomban legtöbbször ugyanazok a dolgok vesznek körül, mint az ébrenlétben. Annyi különbséggel, hogy az álomban ezek néha bizarr kombinációkban fordulnak elő. De csak az ébrenlét szemszögéből tűnnek furcsának. Miközben álmodom, semmi sem furcsa. Lehet kellemes, lehet ijesztő vagy borzalmas, az álmot mégis természetesnek fogadom el. Ez egyébként az ébren észlelt valóságra is igaz. Az is lehet kellemes, ijesztő vagy borzalmas. Azt is el kell fogadnom.

Szeretném azt hinni, hogy munkáim hasonlítanak az álmokra. Azok is az ébrenlét valóságából épülnek, csak kissé különös módon. Talán azok sem akarják, hogy megfejtsék őket. Nem biztos, hogy értelmezni kell őket. Nem biztos, hogy van jelentésük.

Lehet, hogy a tegnapoknak sincs.

Mindenesetre a tegnapok sokkal gyorsabban teltek, mint a holnapok. Az utóbbiakra mindig várni kell. Voltak hirtelen érkezett tegnapok és önkívületben töltött tegnapok, amikor vészesen távol sodródtam saját létemtől. Átéltem miniatűr és gigantikus tegnapokat. Olyanokat is, amelyeket megbántam. Az unalmasakból volt a legtöbb. Azokon fájdalmasan közel vetődtem önmagahoz, beleszisszenve a saját ürességemmel való ütközésbe.

A rossz tegnapokban az a jó, hogy eszembe juttatják a jó tegnapokat. Voltak olyanok is.