Joseph TASNADI

THE ORCHARD

 

“The Orchard” is a visual requiem of missed opportunities, lost paradise, failure and self-deception. When the varnish peels off and reality becomes visible, or the constant hum of guilt becomes audible.

From where? Where? From conspicuousness to disappearance?

If all is true − the story of seduction began in the Garden of Eden. At the apple tree. The story of the Garden of Eden is itself seductive. The seduction of utopia. The lure of imagination, of independence, of sin.

Emil Cioran’s brother (Aurel) recalls a childhood memory. He tells of the village woodcutter whose hobby was to spend his evenings reading Schopenhauer’s pessimistic speculations. Meanwhile, he pondered the poetry of primitive things. Even those who can believe in nothing are capable of emotions, he thought.

The moment before birth is indistinguishable from the moment after death. Neither is part of life. The coexistence of the possibility of being and non-being is perhaps reality itself. The reality of birth and death is evidence. Birth and death as a cycle can be thought of as part of impermanence.

However, permanence is not quite reality. It is rather a kind of reality-conception, reality-precondition. Nevertheless, neither at birth nor at the moment of death can I know what to expect.

The dignity of reality lies in its unpredictability. Unpredictability is the natural. It is the default. Unpredictability is not surprising. It’s the world. It is the norm. Unpredictability is what I can expect. (1)

The passing is sometimes poetic…

Let’s assume that death eliminates time. A killer stops his victim’s personal time. A woodcutter is a murderer. A tree killer. Cutting down a blooming apple tree is like kicking a pregnant woman in the stomach. A felled apple tree in blossom represents the unnatural, violent elimination of time. The fact of murder.

A cut apple tree in blossom is the reality of the possibility of being and non-being. It is a primitive thing.

How lyrical is the sight of a cut apple tree in blossom? Why does passing sometimes seem poetic to poets?

Only poetry can tell an elemental story about emotions. Poetry is the story of the approach to feeling. It is a story of attention. Poetry is not an imprint of cognition, but of experiencing. It is a concentrated time of living, during which emotions are washed clean into concrete thoughts and then condensed into a kind of emotional stone.

In emotion there is always something unexpected, something surprising and unpredictable. The good thing about it is that it can connect us to matter in its immateriality. Emotion is like gravity.

Greed is also an emotion?

An irresistible and insatiable craving for wealth and power. A sense of dread of loss, of defeat, of failure. A hybrid of selfishness, vanity and dissatisfaction. Greed is an emotion that has become a trait.

Is greed an instinct?

Instincts are innate, automatic biological programs for species conservation and survival, which are typically unlearned behaviours.

Greed − a complex mix of selfishness and the desire for things not strictly necessary for survival. As such, greed is not necessarily a learned behaviour. Therefore, it is reasonable to think that the desire to accumulate, to hoard the surplus, is a behaviour rooted in the laws of evolution. As such, it also has − to a certain extent − biological implications.

A question of free will?

So greed is not clearly a biological instinct. It is not so much a visceral one, as a psycholinguistic construct, an emotional extension, shaped by cultural and environmental factors. It is a cognitive process that is strongly influenced by both social dynamics and individual value judgements, and cannot be understood outside the context of society. Consequently, greed is not clearly a manifestation of free will.

What then feeds our thirst for more and more?

There is a view that greed is nothing more than a reaction to our inherent fear of death. Possession − the illusion of the delay or avoidance of meeting an inevitable end.

The axe of greed

As long as we desire something, we are surely alive.

In the age of individualism − our possessions determine our social worth, not less our self-esteem. But when possessions or the exercise of power are at the expense of others, it is this very behaviour that destroys (cripples) our personal, community or cultural relationships. By widening the social gap − it makes it impossible for the majority to achieve an acceptable minimum of existence. Money, accumulated wealth are only temporary rewards. They do not guarantee immortality, but they can easily enslave you.

The apple tree in blossom − the potential for renewal, growth, abundance.

The apple tree in blossom, cut down − a metaphor of vulnerability, of violent passing.

Greed − with its lust for power, hubris, control, escapism, energy hunger, waste − violent destruction, self-deceiving destruction.

It seems − greed is an inescapable part of human nature. It lays a straight path to moral failure and global destruction.

Be that as it may − the axe of greed breaks the natural cyclicality, tipping the delicate balance, prematurely and violently shutting down the future within.

 

(1) – Ian Stewart − British mathematician, University of Warwick, England

 

******************************************************************************************************************************

 

A GYÜMÖLCSÖS

 

„A gyümölcsös” egy vizuális rekviem. A elrontott lehetőségeké, az elvesztett Paradicsomé, a kudarcoké és az önámításé. Amikor a lakk lepörög, és láthatóvá válik a valóság, vagy hallhatóvá válik a folyamatos bűntudat zúgása.

Honnan? Merre? A feltűnésből az eltűnésbe?

Ha minden igaz − a csábítás története az Édenkertben kezdődött. Az almafánál. Az Édenkert története maga is csábító. Az utópia csábítása. A képzelet, a függetlenség, a bűn csábítása.

Emil Cioran öccse (Aurel) idézi fel egy gyerekkori emlékét. A falubeli favágóról mesél, akinek hobbija az volt, hogy esténként Schopenhauer pesszimista spekulációit olvasta. Eközben a primitív dolgok költőiségén merengett. Érzelmekre még az is képes, aki amúgy nem tud hinni semmiben − gondolta.

A születés előtti pillanat azonos a halál utáni pillanattal. Egyik sem az élet része. A lét és a nemlét lehetőségének együttállása talán éppen maga a valóság. A születés és a halál valósága evidencia. A születés és a halál ciklusként az állandóság részének gondolható.

Ugyanakkor az állandóság még nem egészen valóság. Inkább amolyan valóság-képlet, valóság-princípium. Ennek ellenére sem születéskor, sem a halál pillanatában nem tudhatom, mire számíthatok.

A valóság méltósága a kiszámíthatatlanságban van. A kiszámíthatatlanság a természetes. Ez az alapértelmezett. A kiszámíthatatlanság nem meglepő. Ilyen a világ. Ez a normális. A kiszámíthatatlanság az, amire számíthatok. (1)

Az elmúlás olykor költőien hat…

Tegyük fel, hogy a halál megszünteti az időt. Egy gyilkos megállítja áldozatának személyes idejét. A favágó is gyilkos. Egy fagyilkos. Ha egy virágzó almafát kivágok, olyan, mintha hasba rúgnék egy terhes nőt. Egy kivágott, virágban lévő almafa az idő természetellenes, erőszakos kiiktatásának tényét jelenti. A gyilkosság tényét.

Egy kivágott, virágzó almafa a lét és a nemlét lehetőségének valósága. Primitív dolog.

Mennyire tekinthető lírainak egy kivágott virágzó almafa látványa? Miért tűnik olykor költőinek az elmúlás?

Az érzelmekről elementárisan mesélni alighanem csak a költészet képes. A vers az érzés megközelítésének története. A figyelem meséje. A költészet nem a megismerés lenyomata, hanem a megélésé. A megélés koncentrált idejéé, mely idő alatt az érzelmek konkrét gondolatokká mosódnak tisztára, hogy aztán amolyan érzelem-kőzetté dermedjenek.

Az érzelemben mindig van valami váratlan, valami meglepő és kiszámíthatatlan. Az a jó benne, hogy anyagtalanságában képes összekötni minket az anyaggal. Az érzelem olyan, mint a gravitáció.

A kapzsiság is érzelem?

A vagyon és a hatalom iránt érzett ellenállhatatlan és kielégíthetetlen sóvárgás. A veszteségtől, a vereségtől, a kudarctól való rettegés érzése. Az önzés, a híúság és az elégedetlenség hibridje. A kapzsiság egy tulajdonsággá állandósult érzelem.

A kapzsiság ösztön?

Az ösztönök veleszületett, automatikus, a fajfenntartást és az életbenmaradást biztosító biológiai programok, amelyek − jellemzően − nem tanult viselkedésformák.

A kapzsiság − az önzés és a fennmaradáshoz nem feltétlenül szükséges dolgok iránti vágy bonyolult keveredése. Ilyetén, a kapzsiság sem tartozik szükségszerűen a tanulható viselkedési formák közé. Ezért indokolt azt gondolni, hogy az akkumuláció vágya, a fölösleg halmozása − az evolúció törvényeiben gyökereztethető viselkedés. Mint ilyennek − bizonyos mértékig − biológiai vonatkozásai is vannak.

Szabadakarat kérdése?

A kapsziság tehát nem egyértelműen biológiai ösztön. A közvélekedés szerint − nem annyira zsigeri, mint inkább kulturális és környezeti tényezők által formált pszichológaiai konstrukció, emocionális kiterjedés. Olyan kognitív folyamat, amelyre nagy mértékben hat − úgy a társadalmi dinamika, mint az egyéni értékítélet, és amely nem értelmezhető a társadalom kontextusán kívül. Következésképp a kapsziság nem egyértelműen a szabadakarat megnyilvánulása.

Akkor mi táplálja − a több és a még több iránti szomjunkat?

Van olyan vélekedés miszerint − a kapzsiság nem más, mint reakció az inherens halálfélelemünkre. A birtoklás − az elkerülhetetllen véggel való találkozás késleltethetőségének vagy kikerülhetőségének illúziója.

A kapzsiság baltája

Amíg vágyunk valamire, addig biztosan életben vagyunk.

Az individualizmus korában − birtokolt dolgaink határozzák meg társadalmi értékünket, nem kevésbé önbecsülésünket. Amennyiben viszont a birtoklás vagy a hatalom gyakorlása mások kárára történik, akkor pont ez a viselkedés teszi tönkre (nyomorítja meg) személyes, közösségi vagy kulturális viszonyainkat. A társadalmi olló tágulását okozva − a többség számára lehetetlenné teszi a lét elfogadható minimumának elérését. A pénz, a felhalmozott javak csak ideiglenes jutalmak. Nem garantálják a halhatatlanságot, viszont könnyen rabul ejhetnek.

A virágban lévő almafa − a megújulás, a növekedés, a bőség potenciája.

A virágban lévő, kivágott almafa − a kiszolgáltatottság, az erőszakos elmúlás metaforája.

A kapzsiság − a hatalomvággyal, a hübrisszel, a kontrollal, az eszképizmussal, az energia éhséggel, a pazarlással együtt − erőszakos rombolás, önbecsapó pusztítás.

Úgy tűnik − a kapzsiság az emberi természet kiiktathatatlan része. Egyenes útat fektet az erkölcsi bukás és a globális pusztulás felé.

Akárhogy is − a kapzsiság baltája szakítja meg a természetes ciklikusságot, billenti ki az érzékeny egyensúlyt, idő előtt és erőszakosan zárva le a benne rejlő jövőt.

 

(1) – Ian Stewart – brit matematikus, University of Warwick, Anglia